THE STORY ABOUT HOW I GOT ENGAGED

ENG: Hello sweethearts, today I’m sharing my well requested story of our engagement back in October. It’s a part of my Oludenis journal, but I allow a bit of a romance around Valentines-day, even though this “holy” crap hasn’t sucked us in. You can read our adventures later here, now it is time for some compulsory l’amour…

… By early evening it got really cloudy and dark. We had some nice dinner in our favourite restaurant, and then headed back to the hotel’s bar, where we tried out some cocktails. Being cold and rainy we retired to our room. Suddenly my darling announced his need to have a cheesecake. “Seriously? – I asked – then you better go alone, because there’s no way I’ll get drenched to the skin again.” (Well, I just thought this, didn’t say it out loud.)

Before the storm

I really wasn’t in the mood, I was cold and tired, and so I set him off and stayed in the hotel room. Two minutes later he was yelling my name from below our balcony, asking me to join him as it wasn’t raining anymore. Oh, what the hell, I thought, we are on holiday. I put on all the jumpers we had, yet left my flip-flops on as there was no point in wearing any other footwear. I ran down to the pool where he was waiting for me, held his hands, and went for another adventure…

…This literally started just couple of steps after – the whole village went dark. It was beyond words: there was no electricity, all we could see were flashes of the world every now&then a lightning stroke, and occasional candlelight thanks to some inventive waiters in the bars alongside the road. I swear it was like we stepped out from a romantic book. The water was streaming on the roadside, and it started to pour again, so before we knew we were all soaked. We had long passed the point of turning back.

My wonderful darling, Tom

Cold and wet as we were, headed down to the beach to our restaurant, where for some strange reason they had lights on. We ordered the cheesecake for take away, and sat down, listening to “Don’t worry, be happy” while waiting. Gigantic waves in the background lit by the storm, all the romantic set around us – I actually asked myself if I could have been any happier. Then I looked at Tom, and got lost in his eyes. This is exactly what went through my mind: “If you asked me now to marry you, I’d said yes.” Cheesy as it sounds, it was really what I thought of while staring at him.

Well, believe it or not, that was the moment when he suddenly jumped up saying something like he had to run back to the hotel, and he disappeared before I could interrogate him (now, it looks like he escaped, but on the contrary). I knew we had enough money to pay, so nothing seemed reasonable excuse enough, but getting a ring. I was 99% sure he went for it. Another songs played – “I can see clearly now, the rain is gone” and some Bob Marley, all giving us a sign, and I couldn’t help but freak out over and over and over again.

That’s me, blown away

My heart was pounding, then I felt sick, then my life flashed in front of me – it was too sudden, too much to process, yet at the perfect time, at the perfect place. I knew that eventually it was going to happen, but when the moment came it was all scary, more grown up than I could have handle, so surreal. While sitting there, waiting for Tom to return, I was both devastated and happy.

Suddenly he was there. I looked at him still without questioning his behaviour. He took my hand, I took the cheesecakes, and we all followed him wherever he was about to take us. We went through the darkness, the rain, the lightning, down to the shore, as far as we could just to be alone. He hugged me, so I could feel he had a near death experience too, hyperventilating as never before. I knew that was it; that was the moment. He got down to one knee, and the next thing I know we were standing there in the rain, without being able to see anything but each other and the reflection of the storm on the Mediterranean sea.

I cannot really recall his monologue, but I remember this:

(Tom) – Annamaria Papayova, will you merry me with cherries on top?

(Me, being sophisticated) – Are you fucking kidding me?

(Me again) – Of course, I do, I will.

Then followed the ring – which I still couldn’t see, the hugs, the kisses, and the feeling of enormous love in my heart. I was laughing and crying at the same time, yet couldn’t still believe that he had proposed. The storm got heavier around us, but we didn’t care – just held each other tight captured by the moment.

The ring box

Slowly we regained our consciousness and headed back to the hotel. I still couldn’t quite figure out my ring, the only thing I was able to notice that it wasn’t a diamond one, thanks god.

As soon as we arrived back we had a shot to calm our nerves and I could finally observe my ring. It’s a beautiful emerald that supposed to give me positive energy and to guard me. As it turned out Tom had had it made especially for me, he even asked my father’s permission earlier to marry me.

What a wonderful man! I’m the luckiest to have him!

*****************************************************************************

HUN: Íme a történet, amit oly sokan kértek már tőlem: hogyan kérte meg az én drágám a kezem. Az alábbi sztori az olüdenizi útinaplóm egy része, gondoltam így Valentin nap környékén legyen egy kis romantika a blogomon. Bár nálunk egyébként is minden nap szerelmes ( de jó nyálas lett ez) és nem hódoltunk be eme “nemes” amerikai csillámpor hányásnak. A többi kalandunkat is elolvashatjátok majd nemsokára, de most kötelező lamúr sorok jönnek…

…Késő délután már nagyon lógott az eső lába. Kellemesen megvacsoráztunk, majd a hotel bárjában beszélgettünk 1-2 isteni koktél mellett. Akkorra már elért minket a mediterrán csihipuhi, szélvihar, zuhogó eső – fel is mentünk a szobába, mert nagyon lehűlt a levegő.

This is us on a sunny day

Tomás egyszer csak kitalálta, hogy gusztusa támadt egy kis sajttortára. Kinn szakadt az eső, kérdően néztem rá, hogy valóban komolyan gondolja-e a dolgot. Semmi kedvem sem volt megint elázni, úgyhogy mondtam, hogy menjen, ha akar, én maradok. Fel is kerekedett, egészen a medencéig jutott, onnan kiabált nekem, hogy menjek én is, már nem is esik annyira. Valóban enyhült az idő, így én is összeszedtem magam, jól felöltöztem és csatlakoztam a drágámhoz. Nem telt bele sok idő, amikoris megint rákezdett az eső, de úgy istenesen. Zúdult le a víz az égből az utakon, a pálmafák pedig vészjóslóan táncoltak a szélben. Hirtelen minden elsötétült. Az egész falu áram nélkül maradt, szinte semmit sem lehetett látni. Az utcasoron egymást követő bárokban előkerültek a gyertyák, mécsesek, mi pedig folytattuk tovább utunkat a parton levő étteremhez.

Fantasztikus hangulat uralkodott mindenhol, leírhatatlan eufória kerített minket is hatalmába. Elértünk a kedvenc helyünkre, ahol csodával határos módon volt áram, megrendeltük a sütiket elvitelre, s amíg vártunk leültünk az egyik asztalhoz. A háttérben a “Don’t worry, be happy” szólt – régi kedvenc. Bámultam, ahogy a villámok meg-megvilágították a háborgó tengert, élveztem a pillanatot és az jutott az eszembe, hogy lehetek-e még ennél is boldogabb. Mennyi örömet bír el egy emberi szív? Ránéztem a drágámra és csak néztük egymást, csak merengtünk egymás szemébe.
Szavak nélkül, csak magamban azt mondtam, hogy ha most megkérné a kezem tuti igent mindanék. Egyszer csak felpattant mondván, hogy maradjak, neki vissza kell szaladnia valamiért a hotelbe. Én csak bólintottam, nem kérdeztem semmit: hagytam, hadd menjen. Éreztem, hogy ugyanarra gondoltunk.

The ring on its throne

Végighallgattam az “I can see clearly now the rain is gone”, meg még két Bob Marley számot és közben kezdtem ideges lenni, hogy Uristen, ez most tényleg megtörténik. Mi másért ment volna vissza, ha nem a gyűrűért! Sikerült magam profi módon felhergelni. Tudtam, hogy a kapcsolatunk valószínű következő lépése az eljegyzés, de most, hogy a levegőben lógott a dolog szinte szürreálisnak tetszett a helyzet. Zakatolt az agyam, a gyomrom összeszorult, közben kíváncsian vártam a sorsom.

Egyszer csak megjelent előttem a Tomás, kézenfogott sajttortástul és elindultunk. Normális esetben már bombáztam volna kérdésekkel, de tudtam, hogy a csend most minden szónál többet ér. Átsétáltunk a parthoz, lementünk a mólón és csak mentünk, mentünk a partot nyaldosó habok és villámok közepette. Majd hirtelen megálltunk, Tomás átölelt – éreztem, hogy zakatol a szíve. Most már biztos voltam benne, hogy ez az a pillanat.
Letérdelt előttem, az egyik zsebéből elővett egy kis dobozkát és kinyitotta azt. Ott álltunk a szakadó esőben, cikáztak a villámok és fogalmam sem volt, hogy miket mondott a drágám. Csak a következőre emlékszem:
(Tomás monológja)
………( agyvérzés, szívroham, kóma)
T: Annamaria Papayova, will you merry me with cherries on top?
Én: Are you fucking kidding me? (Különösen kifinomult volt a reakcióm, inkább nem is fordítom le)
(Hatásszünet)
Én: Of course I do, I will.

The ring where it belongs

Felkerült a gyűrű az ujjamra, persze a sötétben semmit sem láttam belőle. Összeborultunk és szorítottuk egymás egy jó ideig miközben én egyszerre szakadtam a nevetésről és az örömkönnyektől. Mondanom sem kell, hogy abszolút bőrig áztunk. Öleltük egymást még egy darabig a tengerparton, próbáltuk a lehető legtöbbet memorizálni a történtekből.

Lassan aztán magunkhoz tértünk és elindultunk vissza a realitásba. A legtöbb helyen még mindig sötét volt, de minket ez egyáltalán nem zavart. A boldogságtól egyébként sem észleltük a körülöttünk levő világot. A hotel bárjában aztán végre szemügyre vettem a gyűrűt, de csak miután lenyomtam egy Jägert. Drágám elmesélte, hogy már hónapok óta készültek az ékszerésszel, hogy legutóbbi otthonlétünk alkalmával aputól is megkérte a kezem és hogy a gyűrűt speciálisan nekem készíttette. A smaragd pozitív energiát ad és vigyáz majd rám. Imádom!

FACEBOOK     TWITTER     INSTAGRAM     PINTEREST