HU: “Nem mondhatom el senkinek, elmondon hát mindenkinek…”
Egy olyan dologról szól ez a cikk, amit leginkább tabuként kezelünk, de legalábbis csak suttogva “illik” róla beszélni, nehogy meghallják a szomszédok.
Egy olyan dologról van szó, ami jelenleg a legnagyobb egészségügyi probléma, 4-ből 1 ember az élete során érintett.
Egy olyan dolog ez, amit bárki átélhet és mégis kevesen mernek tudomást venni, beszélni róla. Mert ciki. Mert mit szólnak mások. Mert úgysem értik.
Immáron közel 10 éve küzdök mentális problémával. Pánikrohamokkal kezdődött, majd fokozatosan “átalakult” depresszióvá, szorongássá. Van, amikor nagyon jól vagyok, van, amikor kevésbé, persze az évek során jokat javultam, tanultam és ma már sokkal jobban vagyok, mint 10 évvel ezelőtt. Körülöttem pedig ezeregy ember van, aki hasonló cipőben jár. Hogy ne megint a szomszédot említsem íme néhány nálam sokkal híresebb ember, aki felvállalta betegségét, hogy másokon segítsen: David Beckham (OCD – kényszerbetegség), Adele és Peter Andre (pánikbetegség), Hally Berry, Angelina Jolie, Einstein és Churchill pedig mind átestek a depresszión.
Ha elmegyek a körzeti orvoshoz legalább három ember kórtörténetét hallgatom végig, de már az is előfordult, hogy a várakozók csoportos élménybeszámolót tartottak. Ha elmegyek a pszichológushoz/pszichiáterhez, akkor síri csend van és mindenki úgy csinál, mintha ott sem lenne.
Amikor valakinek fájdalma van, eltörik a keze az első dolog, hogy megfelelő segítséget kér, mert ez a “normális” és szükséges lépés a gyógyulás felé. Miért olyan nehéz ezt megtenni, ha valahol máshol van a probléma?
A válasz nagyon egyszerű: mert a mentális betegség viszonylagos “megfoghatatlansága” miatt szégyenérzetet von maga után. Ilyen társadalomban élünk: ha gyomorgörcsöd van az okés, de ha depressziós vagy az ciki. Én is éreztem így, most sem könnyű erről beszélni. Azért teszem, mert ha csak egy embernek is segítek vele már megérte. Nekem is nagyon sokat jelentett volna, ha anno az elején, amikor fogalmam nem volt, hogy mi történik velem, valaki kézen fog és megnyugtat, hogy van megoldás.
Sokszor sokféle reakciót kaptam már. Volt, aki megértő volt, segítőkész. Leginkább viszont nem igazán tudnak mit kezdeni vele az emberek, barátokat és családtagokat is beleértve. Nem értik, mert nem élték át, homokba dugják a fejüket vagy nem veszik komolyan. Mondták már, hogy ez csak hiszti, hogy csak figyelemfelkeltésből “csinálom”, hogy biztos sok időm van gondolkodni, inkább foglaljam le magam. Volt, akiben megbíztam, együtt laktunk így tudta, hogy mi van, mégis visszaélt vele kiselőadást tartva arról, hogy a mentális betegségben szenvedők gyenge emberek, s aki még gyógyszert is szed, az igazán a legalja ( a sors fintora, hogy később ő is belekóstolhatott ebbe, a saját bőrén tapasztalva). A “kedvencem” mégis az, amikor csodálkozva azt mondják, hogy: “TE??!! Ugyanmár! Hiszen olyan jó életed van, mindened megvan!” Na bumm, helló, ezt én is tudom és köszi, hogy még te is növeled az amúgy is gyötrő lelkiismeret-furdalásom.
Nem hiszem, hogy gyenge ember lennék, mert az elmúlt 10 év istenesen megtanított küzdeni és arra, hogy sosem szabad feladnom. Mindenkinek megvan a maga életútja, az enyém most ez. Már elfogadtam és igyekszem a legtöbbet megtanulni belőle, s ha tudok, másoknak is segíteni. Bízom benne, hogy ezzel a cikkel is hozzájárultam valamelyest a pozitív változáshoz. Beszéljünk a mentális egészségről!
Tovabbi infoert, cikkekert kukkantsd meg a “SOULFOOD” ( “LÉLEKMELENGETŐ) projekt anyagait. Ez a projekt arra szolgal, hogy nyiltan beszeljunk a panikbetegsegrol, szorongasrol es depressziorol. Kedves baratnommel es sorstarsammal, Ritaval egyutt beszelunk (aki egyebkent gyogyszeresz) az utunkrol, tapasztalatainkrol, felelmeinkrol, gyozelmeinkrol. Szeretnenk masoknak is segiteni, es az oszintesegen keresztul tovabb gyogyulni, elengedni.
Kattints IDE a mar megjelent cikkekhez, es kerlek mondd el a velemenyed, tortenetedet, tedd fel kerdeseidet. Nyilj meg batran es szabadon!
ENG: I cannot tell anybody, therefore I tell everybody…
This post is about something we tend to keep as a taboo, or at least whispering only when mentioning it, so the neighbors would not hear it.
This “thing” is currently the biggest health issue in Europe, every 1 person in 4 is concerned throughout his/her life at some point. It can happen to anybody, yet we struggle being aware or acknowledge it. Because it is awkward. Because what will others say. Because noone would care or understand anyway…
I have been dealing with mental health issues for almost 10 years now. It started with panic attacks, then led to depression and anxiety. Sometimes I’ve felt great, other days not so much. During these years I have come a long way, learned a lot, and now I am at a much better place than I used to be, of course.
There are so many people around me who walk in my shoes. Just to mention some well known ones, who actually “confessed”: David Beckham (OCD), Adele and Peter Andre (panic disorder), Hally Berry, Angelina Jolie, Einstein and Churchill all experienced and dealt with depression.
When I visit my GP there is always someone, who lively talks about his/her condition, or people even discuss their health issues in groups. The same waiting room at the psychiatrist/psychologist is dead quiet and people pretend not to be there.
When something hurts or is broken the way to deal with it is to see a doctor. That is the “normal” thing to do in order to get better. Why is it so hard to do the same when the pain/problem is somewhere else, some place less obvious?
The answer is that the intangible character of the mental health issues make them a shamefull experience. At least this is how society reacts to them: if you have a heart burn that’s fine, but having depression is a no-no. I used to feel this way, not anymore, even though it is still not easy to open up about it entirely. I do it because I know how much it means to those in desperate need of help – I was there, too.
People have reacted to my condition in many ways. Most of them does not know how to handle, or deal with it, including family, friends. They don’t understand, because never have experienced, they pretend to not notice/hear or not taking it seriously. Some said that I’m just hysterical, want more attention, that I have too much time to think, and that I should keep myself busy. There was this one girl, my exflatmate, who I trusted with it, she knew about everything, yet one day still chose to make a degrading speech about people with mental health issues. She said all of them were weak, and those who take medication are the worse ones (funny thing – some time later she went through it herself…) Anyway, my all time favourite is when people say: “You? Really? But your life is perfect!” Like it only affects people who struggle anyway.
I don’t think I would be a weak person. On the contrary, the past years have made me stronger, braver and wiser. We all have our life, our story, karma, this is mine. I have accepted it, myself, trying to learn from it as much as I can, and help others if possible. I do hope that even this post has been helpful. Let’s talk about mental health issues!
For more info check out the SOULFOOD project/category This project is all about dealing with and healing from panic disorder, anxiety and depression. My guest blogger, Rita (who btw is a pharmacologist), and me are talking about our journey, experiences, fears and victories. We are hoping to help others, and also to heal even more through honestly opening up about these issues and letting them go.
Click HERE for the already published posts, and please do get back to us with your opinion, feedback, ups & downs, questions, etc. Feel free to share and talk about it!
ANAMI BLOG 