EZT A CIKKET CSÖLLE RITA IRTA
HU: Régóta készülök erre az “elmondani mindenkinek”-re! Ezek szerint kellett hozzá 14 év és Anami, aki ma már tudom, hogy miért érkezett az életembe – vagy én az övébe! Egyébként is az ars poeticám az, hogy minden van valamiért! S ha nem is az adott (akár fájdalmas) pillanatban, de utólag mindent pontosan megértünk. Jobb esetben még hálásak is leszünk érte, hogy megtörtént!
Pánikbetegségről, szorongásról, depressziórol szeretnénk írni. Félelmekről, gátlásokról, hozott mintákról, önbecsülésről, önbizalomhiányról… Nem könyvekből, internetről vagy akár hallás útján szerzett információkról beszélünk majd. A saját utunkat szeretnénk Veletek megosztani. Nem a miértek, hanem a hogyanok lesznek a lényeg. A hitelességen lesz a hangsúly, mert minden egyes fájdalom, félelem, szorongás a sajátunk. Minden egyes lépés a “gyógyulás” felé a mi megtett lépésünk, ezért is sokkal egyszerűbb és egyben sokkal nehezebb írni erről. Mert valahol felkavaró, újra és újra!
Nekem személy szerint kellett hozzá 14 év, hogy eljussak arra a szintre, ahol most tartok. Ott, ahol a 14 éves pánikos storymról már tudok és merek múlt időben beszélni. Kellett hozzá egy életesemény, amely végre rárugdosott arra az útra, amin most járok. Kemény önismeret és személyiségfejlődés ez, gyakran kapkodom is a fejem. Még messze nem ott tartok, ahol szeretnék, de soha nem voltam ennyire tisztában önmagammal és azzal, amit akarok. Épp ideje, 40 éves vagyok!
14 évig gúzsba kötöttem magam a pánikbetegségem miatt. A saját félelmeim rabja voltam. Leépítettem magam szociálisan. Elfelejtettem álmodni. 10 évig szedtem antidepresszánst mankóként. Rengeteget veszítettem ezáltal a “dög” által, viszont kaptam is általa. Egyrészt nagyon értékes embereket, akik ma már a barátaim. Tiszta, őszinte kapcsolatokat. Másrészt lehetőséget: újra és újra felállni, tanulni, fejlődni, megerősödni. Magamért!
Gyakran nagyon mély volt az a bizonyos gödör. Rájönni arra, hogy csakis saját magad vagy képes kimászni belőle elég kemény felismerés! De ugye a felismerés már fél sikernek számít! S csupán rajtunk múlik, hogy mit kezdünk vele!
Folyt.köv.!
ENG:
THIS POST IS BY RITA CSÖLLE
I’ve been planning to “come out”for a long time. Apparently I needed 14 years and Anami, whom life’s brought into my way for a good reason (or maybe me into hers). Anyway, my ars poetica is that everything happens for a reason. You might not get it immediately, especially when it hurts so much, but eventually you will understand what’s behind. You might even be grateful one day.
We would like to write about panic disorder, anxiety and depression. About fears, inhibitions, innervation, self-respect (or the lack of it), self-doubt… Not from books, internet or from what we heard. We’d like to share our journey, focusing on “HOWS” instead of “WHYS”, emphasizing credibility, as each and every pain, fear. anxiety has been our own.
Every step taken towards healing has been ours, therefore it is easier and harder at the same time to talk all about this. It can be upsetting, again and again!
Personally I needed 14 years to get here, to be able and to dare talking about my “panic story” in a past tense. I needed a certain life event to push me onto the road I am walking on now. Deep self-knowledge and constant personality development. I am still far away from where I’d like to be, but I have never been so aware of myself and what I want. It is time, I am 40!
For 14 years I was binding myself because of the panic disorder. I was imprisoned by my fears, and became socially dismantled. I forgot to dream. For 10 years I could only make it with antidepressants. I lost so much, but I gained as well: valuable people, clean and honest friendships, and many many chances for picking myself up and to start all over again. To get stronger for myself!
Occasionally the hole was very deep and dark, and to realize the fact that it was always only me who could have help me was more than scary. But it was also half success, and from there I knew it was entirely up to me where I took it…
TO BE CONTINUED…
ANAMI BLOG 